Ma reggel felébredtem, és elbizonytalanodtam, hogy hol is vagyok.
Előző éjszaka a szomszédom bősz üvöltözése ringatott álomba. Csak úgy fröcsögött a sok szitok a férfi szájából. Hogy miért kell azt a kutya fűtést így felkapcsolni, ötven fok van, nézd meg, te barom, folyik rólam a víz! (Ennek persze más oka is lehetett, például az aznap este önterápiás célzattal elfogyasztott alkoholmennyiség, vagy akár a már jó fél órája tartó, kimerítő ordítozás, de ki vagyok én, hogy a plafonon keresztül megítéljem a helyzetet?) A férfinak igaza lehetett, mert a Barom nem ellenkezett - legalábbis annyira nem, hogy halljam a lakásomból. A fűtésről még sok szó esett - a Baromnak rendkívül lassú volt a felfogása. Az egész helyzetet pikk-pakk orvosolni lehetett volna, hiszen jórészt abból adódott a gond, hogy a Barom nem kért bocsánatot. Szerencsére kevés ilyen Barmot ismerek, úgyhogy csak találgatni tudok, mi oka volt vajon a hallgatásra.
Annyi bizonyos, hogy borzasztóan fárasztó lehet egy Barommal együtt élni: alighogy megoldódott a fűtés kérdése, jött a következő cirkusz. Egy mérsékelten emelt hangú felszólítással kezdődött: „Gyere ide, te Barom.” A Barom nem ment oda, mert már vagy tíz másodperc is eltelt, mire felhangzott a második „Gyere ide, te Barom”. Utóbbi már jóval hangosabb és ingerültebb stílusban, ami persze teljesen érthető és jogos. „Gyere ide, Barom, nem hallod?” Ezt nem lehet kibírni. Így képtelenség elaludni. "Nem hallod?!" Talán ha csendben maradok, behunyom a szemem, és úgy teszek, mintha nem hallanám... „Azt mondtam, gyere ide, te hülye barom, a kutya istenit, hát nem érted, amit mondok? Idejössz, vagy iderángatlak!” Istenem, csak hagyná abba. Csak hagyna békén… Még mindig ordít… Menj oda, menj inkább oda… „Nézd ezt meg! Mi a frász ez?! Gyere ide, és nézd meg, mi a frász van itt?!”
Úristen, mit tettem, mit tettem, mit tettem…? Talán kifröcsögött a víz, amikor zuhanyoztam, vagy összegyűlt a lefolyóban a hajam, vagy nem csavartam vissza a fogkrém kupakját, vagy nyitva felejtettem a szekrényt, vagy leejtettem a zoknim, vagy nem helyeztem vissza a szennyesláda tetejét, vagy otthagytam a papucsom, vagy rossz napja van… Ma rossz napja van, minden nap rossz napja van…
Odamegyek. „Látod ezt?! Látod, Barom? Mi van itt?!” Nem tudom, mi van ott, nem tudom.
„Nem állok jót magamért, ha még egyszer ezt találom, hallod? Hallod, te Barom?”
Szorul a torok, az ököl, a tüdő, a szív, a szemhéjak, a fogak, merev görcs vagyok, én, a Barom. Hiába hunyom be a szemem, a "Barmot" nem lehet kizárni. A „Barmot” nem lehet kizárni, mert áthatol a falon, bemászik az ágyamba, a bőröm alatt érzem, az ereimben, és már ezt az egyetlen szót dobogja a szívem is: ba-rom, ba-rom, ba-rom... Bekúszik a fejembe, s a ritmusára merülök álomba, elaltat ez a monoton ordibálás.
     Ma reggel felébredtem, és elbizonytalanodtam, hogy ki is vagyok.